Talán azt gondoljátok, hogy aki blogol, az könnyen lehet egy extrovertált személyiség, hiszen személyes dolgokat tesz a kirakatba... azonban én úgy gondolom, hogy a blogolás az pontosan az introvertált emberek törekvése a megnyílás felé.
Én egy nagyon privát ember vagyok. Olyannyira, hogy nincs saját Facebook oldalam sem, és még fotókat is félve tettem fel a blogra. Ennek ellenére a Pocak Panna gasztroblogot nem szeretném csupán egy receptkönyvként kezelni. Sokkal több nekem annál, egyfajta inkognitóban lévő napló. Ha visszaolvasom a régi bejegyzéseimet látom, érzem, mennyit fejlődtem, milyen voltam a húszas éveik elején lévő fiatalok buzgalmával és milyen a harminchoz közelítve, megnyugodva, megbékélve a világgal.
Ember tervez, Isten végez. Mikor hazaköltöztünk Magyarországra, nagy terveink voltak itthon. Találni jó munkát, családot alapítani, otthont létrehozni, letelepedni. Ebből egyet pipáltunk ki, Hála Istennek, a leghőbben vágyott reményem, kisfiam megszületése minden várakozásunkat felülmúlta. Azonban a munka és az otthon várat magára, pedig úgy érezzük mindent megtettünk érte. Óriási csalódások után, hosszan útkeresés és tépelődés után ismét megyünk külföldre, ismét Katarba. Vegyes érzelmekkel megyek, kissé érzelmileg megbénulva, hiszen habár nem tervezzük hosszú időre a kiruccanást, mégis, olyan hihetetlenül jó volt itthon a családdal, valamelyest együtt nevelve a kisfiamat szüleimmel, hogy vérzik a szívem, hogy el kell menni...
Dühöt is érzek, mert itthon tartózkodásunk alatt, ismét láthattam mi folyik itthon, és mélységesen elkeserít, úgy érzem nincs remény. És mikor a reménytől fosztják meg az ember, akkor annál többet már nem vehetnek el.
Mély fájdalom van bennem, mert az elmúlt időszakban elveszítettem nagymamámat és mélyen szeretett, alig 32 éves unokatestvéremet is. Megtörtem...és hallgatok. Nem jönnek a szavak, nem jönnek a gondolatok, nem bírom rávenni magam, hogy írjak. Úgy érzem, minden arra mutat, hogy elvonuljak és odafigyeljek a mindennapok egyszerű örömeire és csak éljek. Éljek a mának, a kisfiam mosolyának. Nem jut erőm blogolni, nincs erőm többre.
Vonakodva, de leírtam ezeket a gondolatokat, mert akik olvasnak engem (köszönöm, hogy eddig kitartottatok!), azok csodálkozhatnak, hogy a decemberi lelkesedésem után mi ez a nagy csend... próbálom összerakni magam, próbálok megbékélni azzal a rengeteg csalódással és fájdalommal, ami az elmúlt fél évben ért minket.
Mert az élet megy tovább...
Köszönöm a türelmet, hamarosan remélem újra jelentkezek!
